2004 júliusában egy egy hónapos képzésen vehettem részt Perugiában a Külföldiek Egyetemén (Università per Stranieri di Perugia). Emlékszem, akkor fogalmazódott meg bennem az a bizonyos mondat, vagy inkább érzés, melyet azóta is a szívemben őrzök: “Van egy érzés, amelyből sosem lehet kiszeretni: Olaszországban ébredni fel.”
És pontosan tudom, hogy az akkori utazásra tehető az a végzetes pillanat is, amikor ÖRÖKRE és VÉGÉRVÉNYESEN beleszeretem ebbe a csodás álomba, melyet úgy hívnak: napsütötte Olaszország.
Emlékszem, pontosan emlékszem a napra, mert azóta is előttem van a kép, és azonnal ott érzem magam, ahányszor visszagondolok rá… A napra, melynek akkor talán nem is tulajdonítottam jelentőséget. A nap, amely azóta is meghatározza az életemet: 2004. július 3.
Olaszország szívében, egy kis városban sétálok fel a dombtetőre, fel a bazilikához. A szűk utcák házainak barnás téglafalai között az ablakokból csüngő színpompás virágok kísérnek végig, zöld és barna zsalugáterek mindenütt. A gyönyörű és imádnivaló napsütés simogatását a mai napig érzem a bőrömön, amikor visszagondolok rá. A semmivel össze nem hasonlítható mediterrán csoda élménye akkor és ott örökre a szívembe, a lelkembe itta magát és az életem elválaszthatatlan részévé vált. <3
Olaszország szívében, egy kis városban sétálok fel a dombtetőre, fel a bazilikához. Egy kis városban, melyet úgy hívnak: Assisi.
“Assisi I.” bejegyzéshez egy hozzászólás