A semmi közepén

Ahogy korábban írtam, Trincomalee felé közeledve nem volt túl kecsegtető látvány az elhagyatottnak tűnő területek egymásutánisága. Nos, Trincomaleet Dél felé elhagyva ez csak annyiban változott, hogy a lakott területek egyre ritkábbá váltak, és egyre jobban egybefüggő semmivé változott a táj.

Utazol egy buszon, ami a lelkedet is kirázza, félóránként nézed a térképet (értsd Maps.me), hogy vajon mennyit haladtatok. Aztán minden félórában csak egyre rosszabb lesz az helyzet, mígnem a 4. óra végén konstatálod, hogy kb. 120 km-t tettetek meg. Az ablakon kinézve pedig a nagy semmi fogad, egy magányosnak tűnő, mégis valakinek az életét jelentő házzal. Arra is, hogy ott egyáltalán laknak, csak a kiterített ruhákból következtetsz. Mert egyébként sehol senki és semmi.

Na akkor gondolkozol el igazán azon, hogy mennyire szerencsés vagy, hogy hova születtél. Hogy van bolt, iskola, munkahely a környéken, vannak házak, emberek körülötted, van szomszédod, a buszok menetrend szerint járnak, legrosszabb esetben is 3 óra alatt fenn vagy a fővárosban. Kivételes vagy, hogy utazhatsz, vásárolhatsz, moziba járhatsz, kinek mi a fontos. És az már csak abszolút luxus, hogy a boltban, ami Tőled kb. 200 m-re van, választhatsz a nyolcféle tej, huszonnyolc féle felvágott és hatvanféle kiőrlésű kenyér közül. Az emberek, akik itt laknak a semmi közepén, ezt bizony nem tehetik meg.