A Ritigala megmászása után délután a negyedik UNESCO Világörökségi helyszínt, a híres-neves Sigiriya sziklát vettük célba. Mivel öt éve már megmásztuk Sigiriyat, így a mostani alkalommal, egy kedves ismerős tanácsára a szemben található Pidurangala hegy lett az úti célunk. És milyen jó, hogy meghallgattuk a tanácsát! A hegy tetejéről csodás kilátás nyílott Sigiriyara, és a szikla a környékre.
Noha nem szoktam sokat írni egy-egy bejegyzéshez, egy rövid történetet azért most megosztanék Pidurangalaval kapcsolatban.
Tudni kell, hogy Sigiriya és Pidurangala is egy-egy kb. 350 m magas szikla, melyek gyakorlatilag csak úgy kiállnak a földből. Míg Sigiriyan van egy szűk vaslépcső, mely helyenként csigalépcsőbe vált át, és egy tátongó lyukakkal tarkított védőrács is az emberek épségét hivatott biztosítani, addig a Pidurangala hegy oldalában nincsen kiépített lépcső, se csiga, se más. Gyakorlatilag a sziklákon felkapaszkodva lehet feljutni a hegytetőre. Nyilván nem kíván többéves sziklamászási tapasztalatot, de helyenként azért akad egy-egy szikla (pontosabban két szikla közötti mélyedés), ahol azért óvatosan kell manőverezni.
Mivel az Ákos erősebb, masszívabb, bátrabb, általában ő viszi hegymászásaink közben az Áront, tette ezt most is. Én meg mögöttük igyekszem tartani a lépést. A hegycsúcshoz közeledve azonban, mint említettem, volt néhány kritikus pont, ahol jobbnak láttuk, ha az Áront én átveszem, az Ákos előre megy, én pedig fel- vagy épp átadom a gyermeket a mélyedés felett. Már az utolsó “kanyarban” jártunk, amikor is egy szűk résen kellett volna felmászni és átbújni egyszerre. Az Ákos átadja nekem az Áront, hogy előre menjen. Én szuszogva, pihegve átveszem a gyermeket, fél lábbal állok a sziklán, igyekszem hősiesen tartani, mire ez a Gyönyörű – boldogan, hogy végre újra Anya karjaiban lehet – megszólal: “Cicike!” …….. Óóóóó, nyilváááán! A hasadék felett!
